A balatoni viharjelzés 1934. július 8.-án indult meg a Vöröskereszt szervezésében, jelzőrakétákkal. 1951-től az újjászervezett viharjelzés a Belügyminisztérium irányításával működött, viharágyúkkal és jelzőrakétákkal.
1956 végén, Zách Alfréd szervezőmunkájának eredményeként megépült a Siófoki Viharjelző és Balaton-kutató Obszervatórium. Vezetője évtizedeken át Böjti Béla volt, majd 1991-től Bartha Imre. Az 1970-es években intenzív kutatómunka kezdődött a riasztási módszerek fejlesztésére, amelynek eredményeként a 80-as évek elejétől új riasztó-jelző rendszert építettek ki a tó körül, amely a hangjelzések helyett a felvillanó fényjelzésen alapul. Ezzel egy időben helyezték üzembe a tó körül az automata meteorológiai állomáshálózatot is, Mezősi Miklós irányításával. A Velencei-tó partján két fényjelző rendszert telepítettek.
Az Országos Meteorológia Szolgálat anyagi gondjai miatt 1992-ben az Országos Rendőr-főkapitányság vette át a fényjelző rendszer üzemeltetését. Az OMSZ feladata a viharjelzés folyamatos meteorológiai kiszolgálása és a riasztási parancs kiadása maradt.
A siófoki obszervatóriumban a megalakulást követően tudományos kutatásokat is végeztek. A vizsgálatok a viharjelzési módszerek fejlesztésére irányultak. Az obszervatórium kutatói - Böjti Béla, Bartha Imre, Horváth Ákos - különösen a frontális jellegű szélviharok helyi sajátosságaival foglalkoztak. A radar és a számítógépes fejlesztések lehetővé tették a konvektív aktivitásból (nem fronthelyzetből) származó erős és viharos szelek természetének vizsgálatát is, az úgynevezett instabilitási vonalak és a mezoléptékű konvektív folyamatok jobb felismerése és előrejelezhetősége szempontjából.