A szél a természet azon véget nem érő próbálkozásának eredménye, hogy a légnyomás és a levegő hőmérsékletének különbségét kiegyenlítse. Így keletkezik a simogató szellőtől kezdve a pusztító orkánig minden, ami légmozgás. Ehhez alkalmazkodott a természet és az ember is. A növények erős gyökereket és hajlékony szárat fejlesztettek ki a szeles vidékeken, hogy védekezzenek a kicsavarás ellen. Sok növény a szél áldásának köszönheti utódait. Vajon mi a helyzet az emberrel, milyen módon használta fel a szelet céljai érdekében az elmúlt évezredekben, még a robbanómotor feltalálása előtt?
Szelek szárnyán
Az egyik legismertebb, szélenergiát hasznosító szerkezet a vitorlás hajó. Napjainkban is használják még, de leginkább csak sportot űznek vele, míg régen az egyetlen lehetősége volt a hosszú távú vízi szállításnak. Gyökerei a történelem előtti időkig nyúlnak vissza. Már az ősember is felismerte, hogy ha tutajára, vagy csónakjára árbocot erősít, és arra valami könnyű, de nem légáteresztő anyagot feszít, könnyen szállíthatja tavakon, lassú sodrású folyókon is a nehéz, vagy nagy mennyiségű termékeit. Ez elősegítette, hogy távolabbi vidékekkel is kiépítsék a kereskedelmi kapcsolatokat. A kultúrák fejlődéséhez szintén elengedhetetlen a hírek terjedésének, ismeretek szerzésének lehetősége, melyet az újonnan kialakult kereskedelmi kapcsolatok lehetővé tettek. Az ókori civilizációk tengerészeti ismeretei előttünk részben nyitott könyv, másrészről viszont csak sejteni lehet dolgokat. Például a kutatók többsége ma már meggyőződéssel állítja, hogy Amerika első európai látogatói nem a Santa Maria legénységének tagjai voltak. A történészek tanulmányai szerint a középkori vikingek, de az ókori egyiptomiak technikai, csillagászati és meteorológiai ismeretei is elegendőek voltak, hogy elérjék a kontinenst. Ezt a tényt az Amerikában talált régészeti leletek is megerősítik. Az ókori, illetve középkori őseink e hatalmas távolságot vitorlával felszerelt fa, vagy szalmabálákból összekötözött, de mindenképpen igen egyszerű és könnyű szerkezetű csónakokkal valósíthatták meg.
Most már bizton állíthatjuk: a vitorla, majdnem akkora találmány, mint a kerék maga.
A hullámzó aranytenger
A mezőgazdaság akkor kezdődött, amikor az őseink rájöttek, hogy a gyűjtött magok egy részét gondosan előkészített földre szórja, sokkal több terem, mintha a szétszórtan elhelyezkedő növényeket kellene keresgélni. A gabona szélporzós növény. Ha közelebb ültetjük egymáshoz őket, jóval nagyobb eséllyel porzódik be, mintha a pollennek nagyobb utat kellene megtennie a bibéhez. A mezőgazdaság sikeréhez a természet ezen csavarja is hozzá segítette őseinket, hiszen a rovarporzós növényeket csak később szelídítette meg. A gabona nemesítését is ez a tény könnyítette meg, mert csak a magokat kellett szétválogatni és szétszórni, a többit a szél intézte, így a terméshozam is egyre növekedett.
A szél, a csiga, meg a kő
A vitorla szárazföldi alkalmazása már az ókorban is elterjedt világszerte. Igazán népszerűvé mégis a középkori Nyugat-Európa területén vált. Az elv ugyanaz, mint a vitorlásokon: a szelet befogva mozgásenergiát hozunk létre, amellyel működésbe hozzuk az eszközt, amivel dolgozunk. A kedves olvasó már biztosan kitalálta, hogy a szélmalomról beszélünk. A ma hagyományosnak tekintett, jelképpé vált mezőgazdasági épület napjainkban is ismert változata még az ipari forradalmak előtt alakult ki. A keretek közé feszített vászon lapátok egy csigára vannak erősítve, az pedig egy vékony oszlopra, így közvetítik a mozgásenergiát még több csigához, amit azok felerősítve adnak tovább, amíg el nem érünk a malom lelkét adó malomkövekhez, amelyek forgása őrli lisztté a búzát. Ennek egyszerűbb változatát már az ókori egyiptomiak is ismerték.