A napenergia hasznosítása nem új keletű. Leszámítva a mezőgazdasági terményeket, a fényt ezer és ezer területen hasznosították tudatosan már elődeink is. Meglepő, hogy mennyire találékony volt már az ősember is, hogy mindennapi életében miként tudta segítségül hívni a természetet. Sőt, talán a mai embernek kellene elszégyellnie magát, mikor a 21. század kényelme túlságosan eltávolítja a természettől.
A bot meg az árnyéka
Az időmérés egyidős az emberrel, sőt talán idősebb is. Gondoljunk csak a madarakra, akik a napszaknak megfelelően táplálkoznak, és a napjainkban oly jellemző fényszennyezés megzavarja bioritmusukat. A nap állásához igazítják életüket, de kétség kívül a tudatos előre tervezés feltételei csak az embernél figyelhetőek meg, így az idő adta lehetőségeket is csak ő képes kihasználni. A nap állása mindig megbízható időmérési technika volt, bár kicsit kényelmetlen a vakító sugarak közé nézni, főleg az utána következő foltok a látásban. Arról nem is beszélve, hogy gyakori megtekintése esetén lassan megvakulhat e módszer alkalmazója. Ám arra is hamar rájött az ősember, hogy ha fény van, van árnyék is. Az árnyék nyomon követése sokkal egyszerűbb, csak egy botot kell a földbe szúrni. A pontossága olyan megbízható, hogy mind a mai napig használják, igaz, sokszor már csak dekorációs elemként. Az elmúlt évezredek alatt csodálatos művészi alkotások születtek melyek (mellesleg) az időt is mérték. Főtereken, villák, kastélyok parkjaiban helyezték el, hogy hirdesse a város dicsőségét, és amíg fel nem találták a toronyórát, legyen, ami az időt mutassa mindenkinek.
Összpontosíts!
Arkhimédész görög matematikus és fizikus legendáját mindenki ismeri. Mikor a római seregek tengeren támadták Szürakuszai városát, tükrökkel gyújtotta fel azokat, így menekítette meg a várost egy időre a rómaiaktól. Ez a tudás nagyon hasznos volt a továbbiakban, s habár a középkorban egy időre elfelejtették, a huszadik század modern technológiái ismét alkalmazzák az elvet. Ráadásul ki ne próbált volna már tüzet gyújtani egy nagyobb dioptriájú nagyítóval, vagy egy üvegpalack aljával. Vigyázat! Tűzzel nem játszunk!
Világítás természetesen
Arkhimédész tükre nem volt újdonság. Valószínűleg az egyiptomiak által használt egyik világítástechnika ihlette. Ennek lényege a templomokba beszűrődő kevéske fény, befogása felerősítése, és tovább küldése. Ezt úgy érték el, hogy egy hatalmas, homorú tükröt állítottak a fénynyaláb elé, és azt egy másik tükör felé irányították és így tovább. Ez olyannyira felerősítette a sugarat, hogy hatalmas templomok, kastélyok ablaktalan termeit voltak képesek szikrázóvá tenni. Este pedig fáklyákat tettek a tükrök elé ezzel helyettesítették a természetes fényt. Ennek a szerkezetnek leegyszerűsített formáját használták Shakespeare Globe Színházában a színpad megvilágítására. Itt nem állították sorba a sokkal kisebb tükröket, hanem körbe rakták velük színpadot és a gyertyák fényét vezették a színészek felé.
Az erő, amely mozgásra bír
A legnagyobb erő, amelyet a Nap képes volt felszabadítani, talán a napkultuszt hirdető népek alacsonyabb rangú tömegeinek munkás keze, akik saját kezükkel alkották meg a mai embert is ámulatba ejtő csodákat: a gízai piramisokat, a Stonehenge-t, a közép- és dél-amerikai piramisokat. A gyűjtőlencse szerepét itt a papok töltötték be, akik befogadták a Nap sugaraiból a bölcsességet, és lefordították az emberek nyelvére. Az emberek tettvágya felizzott, és hitük miatt képesek voltak feláldozva magukat, és megalkotni valamely monumentális építményt.